Lükő Gábor

A fekete zongora

Gondolatok Bartók zenéjéről

(Jászkunság, XII/1. 1966. március, p. 30-33.)

Az elmúlt évtizedeket különböző vidéki városokban töltöttem s így bőven volt alkalmam megismerkedni zenei életünkkel. Gyermekeim különböző hangszereken tanultak, részt vettek különböző énekkarok és zenekarok munkájában. Magam figyelemmel kísértem a zenei élet különböző megnyilvánulásait, művészi produkciókat és népszerűsítő előadásokat egyaránt. Megdöbbentő volt, amit tapasztaltam. Még a legjobb hírű zeneiskolákban is Bartók ellen hangolták a gyerekeket tanáraik és munkáit csaknem teljes mértékben mellőzték a zongoraoktatásban is, amelyre ő oly sok szép erőt pazarolt.

Az egyik iskola igazgatója azzal utasította el a tárgyban tett észrevételemet, hogy Bartók száz évvel megelőzte korát. 1955-öt írtunk az évben és a vita a megyei művelődési értekezlet nyilvánossága előtt hangzott el. Én a Medvetáncot hoztam fel annak bizonyítására, hogy nem Bartók előzte meg korát, hanem zenetanáraink és zenebarátaink maradtak el korunktól azzal a száz esztendővel.

Egy másik, zenekultúrájára szintén büszke vidéki városunkban éveken keresztül csak a német klasszikusok szerepeltek a hangversenyek műsorán és egy ügybuzgó tanár hetenként folytatódó előadássorozatán. A hangversenyeknek nem tudtak közönséget biztosítani, de azért azzal zárkóztak el a modern magyar zene műsorra tűzése elől, hogy az nem kell a közönségnek. Pedig könnyen lehet, hogy a félig telt terem másik felét éppen a magyar zene közönsége töltötte volna meg.

Való igaz, hogy a zenekedvelők közül is sokan elzárkóznak a magyar zene klasszikusai elől, de ennek egyrészt a magyar zeneesztétika és zenepedagógia fogyatékossága az oka. Keveset, és nem megfelelő módon foglalkozunk Bartók és Kodály műveivel, az a gyanúm. A szakszerű elemzések, még hogyha zenetudományi szempontból helytállók is, nem találnak utat a tömegekhez. De sokszor szakmai szempontból sem kielégítőek ezek a tanulmányok. A régi nyugateurópai zeneelmélet állandóan zavarja esztétáinkat és pedagógusainkat a tények megfigyelésében és leírásában. Így pl. a pentaton hangsort mindig hiányosnak találják, a hétfokú hangsor hangközeivel mérve intervallumait, akkordjait pedig disszonánsnak érzik a maguk "klasszikus" konszonanciái mellett.

Csokonai Vitéz Mihály már jó másfélszáz évvel ezelőtt megírta Az ázsiai poézisról szóló tanulmányában, hogy "... akik az ázsiaiak versezetit olvassák, tudni kell azoknak históriáját, meg kell tanulni nyelveket, meg kell esmérni erkölcseiket, végezetre az ... versezetjeiket, hogy úgy szóljak, ázsiai szemekkel és eszekkel szükség, hogy olvassák." Ideje volna már, hogy zeneesztétáink és zenebarátaink is tudomásul vegyék ezt az - időközben világszerte elfogadottá vált - alapelvet és ha "bolond hangszer"-nek nevezik is Bartók zongoráját, kellő tisztelettel ejtsék ki ezt a jelzőt.

"Bolond hangszer: sír, nyerít és búg." - Saját költészetét jellemezte ezekkel a szavakkal Ady Endre, de Bartók művészetét is bajos volna találóbban szimbolizálni. Aki hallotta, soha sem fogja elfelejteni, hogyan sírt, nyerített és búgott a hangversenytermek fekete zongorája Bartók kezei alatt.

A konzervatív zenei körök valóban bolondnak tartották Bartókot, akárcsak az irodalmárok Adyt. De Ady büszkén vállalta ezt a jelzőt, mert ő egy kicsit jobban ismerte a magyar nyelvet, mint kritikusai. "Fusson, akinek nincs bora", akit nem részegítettek meg az élet nagyszerű ajándékai és lehetőségei:

"Éjszakra bámul ablakom, Egyetlen, zörgő ablakom. Alattam a tenger vonít, Én a szívemet hallgatom: Milyen két bolond muzsika.

Távol csillognak a hegyek, Havas, vérárnyas nagy hegyek. Éj van, A tenger zöld habos. Szobám fehér. Megyek, megyek: Ma bolond színek éje van.

Mimózák édes illatát, Áldott virágok illatát Veri föl s hozza be a szél. Ma csupa illat a világ: Micsoda bolond illatok.

A hold talán tüzet evett, Lángot evett, tüzet evett Ez a vén, gethes paripa. Égnek a nyarga fellegek: Be tüzes lett ma a világ.

Megyek, megyek: ez a Halál. Tudom, tudom: ez a Halál. Felöltözök, ajtót nyitok S a küszöbön utamba áll. Óh, be bolond, halálos éj." (Ady)

Láthatjuk, hogy a bolond jelző nem dehonesztáló Adynál. Legalább is nem mindig az. Négyszer fordul elő ebben a versében, de mindig valami különös, a szó eredeti jelentésétől elütő, képes értelemben. Több más jelző van belesűrítve: rendkívüli, pompás, nagyszerű, elragadó, de ezek együttesen sem tudnák elérni azt a hatást, amit ez egymagában. S a végletekig fokozza hatását a negyedik strófában helyébe lépő jelző: tüzes.

De nemcsak Adynál találkozunk bolond szavunknak ezzel a különös, hogy úgy mondjam "bolond" jelentésével. Régóta jellemző tulajdonsága ez a jóízű magyar beszédnek, a magyar nyelv hagyományos stílusának. "Bolondnak a szerencséje is bolond", szoktuk mondani, ha valakit váratlanul nagy szerencse ér. A bolond főnév nem eredeti jelentésében szerepel ebben a közmondásban sem. Nem elmebetegről van itt szó, hanem valami meggondolatlan, vakmerő fráterről, egy hazárdjátékosról. "Aki mer, az nyer", mondja prózaibb szavakkal egy másik közmondásunk.

Talán nem esik hiába, ha azt is elárulom olvasóimnak, mi idézte elő kipécézett szavunk jelentésének ilyen furcsa elváltozását. A legtöbb elmebetegség dühöngésben, görcsös rohamokban, vagy ájulásban jelentkezik. A régiek úgy vélték, hogy ilyenkor idegen szellemek szállják meg a beteg testét és küzdenek annak lelkével, majd fogságba ejtik és magukkal hurcolják. A nagyon dühös és az ájult emberre ma is azt mondjuk, hogy magán kívül van, vagyis a lelke kiköltözött a testéből, mikor pedig lecsendesedik, illetőleg visszanyeri az eszméletét, azt mondjuk: magához tért. A sámánhitű népek felfogása szerint az elmebetegek egy hatalmasabb idegen szellemek megszállottjai, tehát rendkívüli tudomány és hatalom birtokosai. A magyarság is ebben a meggyőződésben élt a legújabb időkig. Erről tanúskodnak a XVIII. századi boszorkányperek aktái és a XX. századi folklórgyűjtések is. És ezért van bolond szavunknak első jelentése: "elmebeteg" mellett ilyen ellenkező értelmű második jelentése: "rendkívüli, nagyszerű".

Ady gyakran felhasználta egy-egy magyar szó különböző jelentéseit a társadalom és az élet belső ellentmondásainak érzékeltetésére. Ilyenek például az élet, meg a kereszt A grófi szérűn, illetőleg Új arató ének című verseiben. De maradjunk csak a bolondnál. "Most fűt bolond-sok álmom alá A füttyös, barna szörnyeteg',, ti. a mozdony, amely hazahozza Párizsból (A Gare de l'Est-en című versében). Bolondok ezek az álmok, mert lehetetlent kívánnak, de nagyszerűek, mert csak ebben a reménységben érdemes élni. - És bolond hangszer ez a fekete zongora, mert nagyon szokatlan hangokat ad, de nagyszerű hangszer, mert a megunt, tartalmatlanná vált zenei frázisok helyett "az élet melódiáját" szólaltatja meg.

Ilyen szokatlan volt Bartók zongorája is.

Szokatlan fordulatokat, váratlan lehetőségeket és megdöbbentő megoldásokat hozott a századforduló magyar és európai zenéjébe Bartók és Kodály munkássága. De ez volt az élet melódiája. Mert minden élőnek megmásíthatatlan törvénye a halál, s az elmúltak helyébe mindig új egyéniségek lépnek. S a gyermek, ha életrevaló, nem engedelmeskedik gépiesen a felnőtteknek, hanem új, töretlen utakon jár.

Az újszülött gyakran jobban hasonlít az öregapjára, mint szülőanyjára. Bartók és Kodály a legrégibb hagyományokból merítettek, melyek minden régi írásnál elevenebben és színesebben éltek a falusi nép ajkán.

Hogyan csináltak modern, többszólamú muzsikát ebből a középkori jellegű egyszólamú zenéből, erről Bartók pontosan beszámolt Magyar népzene és új magyar zene című rövid tanulmányában. (Bartók Béla Válogatott Írásai. Szerk. Szöllősy A. Bp. 1956. 203. l.). Ezt eredetiben kell megismernie annak, akit a kérdés érdekel. Itt csak néhány sorát idézem:

,,... Kelet-Európa zenéjében (ti. népi zenéjében, LG) a dallamvezetésnek és a hangsoroknak hihetetlen változatosságát tapasztaljuk."

"A hangsor kis szeptimája, különösen a pentatonikus melódiákban, konszonáns jellegű. Ennek a jelenségnek hatásképpen már 1905-ben egy fisz-mollban írt művemet a következő akkorddal fejeztem be: fisz-a-cisz-e."

"A szeptim konszonáns voltának nyilvánvaló jele, hogy szabályos feloldására (egy hanggal lefele a hatodik fokra) nem kerül és nem is kerülhet sor, mert a hatodik fok hiányzik. Például ebben a régi dunántúli magyar dalban: Fekete föld termi a jó búzát."

"Fentebb említett kompozíciómnak (II. szvit 5. tétel) egyik alapmotívuma:

E tétel záróhangzata, melyben a

motívumnak mind a négy (vagy öt) hangja egyidőben szólal meg. Sűrített, vertikális megoldása ez az előbbi horizontális formának. Logikai folyamat eredményeképpen jött létre és nem puszta szeszélyességből, mint ahogy sok gáncsoskodó hitte. A pentaton dallamoktól kaptam ösztönzést eljárásomhoz."

Ez volt hát az a bolond hangszer, ez volt az a bolond muzsika. A pentatónia, az őskor zenekultúrája, melynek óceánja ma is körülmossa sáros földrészünket. Erről mit sem tudott, s milyen keveset sejt ma is Bartók ellenzéke. Az ő ablakukból még mindig csak a német klasszikus zene felé nyílik kilátás:

Éjszakra bámul ablakom,

Egyetlen, zörgő ablakom.

Alattam a tenger vonít,

Én a szívemet hallgatom.

Milyen két bolond muzsika

Többet kell foglalkoznunk pentaton dallamainkkal és meg kell csinálnunk a pentaton zene elméletét, ha meg akarjuk közelíteni Bartók zenei világát és meg akarjuk érteni a tenger vonítását és saját szívünk zörejét. Különben mindig tévútra fognak vezetni idegen zenei emlékeink és elméleti ismereteink.

Ez a fekete zongora.

1931 nyarának utóján Bukarest külvárosaiban csatangolva medvetáncoltató cigányokkal találkoztam. Rekkenő hőség volt. A mackó nagyon szenvedett a forró aszfalton. Három cigány volt mellette. Egyikük vezette és noszogtatta, a másik kettő a zenét szolgáltatta.

A medve orrába vaskarikát fűztek s azt egy hosszú rúd végére erősítették. Ezzel tartotta távol magától a cigány a veszedelmes állatot. A muzsikusok egyike furulyázott, másikuk a csörgős dobot verte. Ha a medve megunta a táncot, a cigány megszurkálta egy szeges végű bottal, vagy megcsavarta az orrában a karikát. Nagy csapat gyerek vette körül őket.

A medve lassú tempóban hol az egyik, hol meg a másik lábára helyezte a súlypontját. Ez volt az ő tánca. De ezt is hamar elunta, sokkalta hamarább, mint a tisztelői és meg-megállt, sőt éppenséggel négylábra ereszkedett. Közben vizsla tekinteteket vetett erre is, arra is, nem lehetne-e kereket oldani? A gyereksereg ilyenkor hangos méltatlankodásban tört ki, a cigány pedig megcsavarta a medve orrában a karikát, mire az ismét kétlábra állt és újra kezdte a táncot. Sietett szegény feje, bár ugyancsak morgott közben és egy-egy óvatlan pillanatban pofonnal igyekezett meghálálni mesterének a tanítást.

A verőfény és a látvány egyaránt kínos volt számomra. Menekültem. Csak a II. világháború pusztítása után kezdtem felismerni ennek az élménynek a jelentőségét. Ez adta kezembe a másik kulcsot Bartók művészetéhez.

Mindnyájan ismerjük Bartók Medvetánc című kis zongoradarabját. Dobpergés, majd döcögő ritmusú táncdallam, súlyos akkordokkal, a sorok végén eltorzult harmóniákkal. Egyidőben sűrűn szerepelt a magyar rádió műsorán és én mindig a bukaresti utcák medvéjére gondoltam, melynek fülében bizonyára eltorzult a dallam, mikor megcsavarták orrában a karikát.

Bartók valóban realisztikusan ábrázolta a medvetáncot. Nemcsak külsőségeiben mutatta meg, hanem a medve belső élményeit is kiábrázolta, menekülést kereső sanda pillantásaival és fájdalmában eltorzult pofájával. - Avagy a medve tán nem is appercipiálja a dallamot és a harmóniát? Hiszen ahhoz zenekultúrára volna szüksége.

Bartók medvéje nagyon is antropomorf, emberszabású állat. A rabszíjra fűzött, megkínzott és csúffá tett ember jelenik meg álarcában. Én vagyok az a medve, akit orránál fogva vezetnek, akit vásott gyerekek mulattatására táncra kényszerítenek, akit megpihenni egy pillanatra sem engednek, hanem vasfogakkal és karmokkal kényszerítenek az ő nótájuk ritmusára. Ezt mondja Bartók és aki ismeri az életrajzát, tudja, hogy ez ellen a sors ellen lázongott ő egész életében. De vajon megértheti-e Bartók muzsikáját, aki nem érezte a rablánc súlyát, vagy beletörődött annak viselésébe?

Aligha. Bartók művészetének megértéséhez nem elegendő a zeneelmélet ismerete, de nem elegendő életének és korának ismerete sem. Ez a zene csak azokat teheti boldoggá, akik éhezik és szomjazzák az igazságot.

1960-ban írtam le a fenti sorokat. Azóta némileg javult a helyzet. Legfiatalabb zenepedagógusaink közül sokan szeretik Bartókot és a pentaton zene elmélete is nyilvánosság elé jutott (Ethnographia 1962). Mégis úgy vélem, nem felesleges szóvá tenni ma sem ezeket a dolgokat. A kulturális forradalmat csak céltudatos munkával lehet győzelemre vinni.