A régi világban tévedez gondolatom, ott az emlékek között keresek vigasztalást a mai sivár élet megédesítésére. Amerre csak nézünk, amerre vezetnek lépéseink: számító, gondtelt arcokkal találkozunk, apáink kedélyvilága, szülőink patriarkális² háztűzhelye kialudt, eltűnt előlünk. Új nézetek, új elvek, új erkölcsök, s ezekkel új törekvések és emberek támadtak, s most ezek uralják politikai és társadalmi életünket.
  A régi emberekkel azok a magyar típusok is kezdenek elhagyni bennünket, melyek a magyarság, a magyar ember lelkivilágát tükrözték vissza. Tülekedés jellemzi korunkat; az igények rohamos emelkedése és terjedése, a megélhetés nehézségei még a kultúra szárnyalását is megelőzték nálunk. Nem mondjuk, hogy jobb így, de az bizonyos, hogy kora jellemének hatásai alól egy nemzet sem vonhatja ki magát. Mi manapság az átmenet nehézségeivel, a még nem eléggé ismert problémák tulajdonságainkhoz illő megoldásával küszködünk. Sikerrel-e? Más kérdés. Magyar nemzeti jótulajdonságainkat megőrizve és fejlesztve haladunk-e az átmenet, az átalakulás területén, vagy kivetkőzve magyar nemzeti köntösünkből, beolvadunk a környező népek tengernyi sokaságába? Most még nehéz volna megmondani. Higgyük, hogy a fajszeretet, a veszedelmek pillanatában fellángoló lelkesedés, a megpróbáltatások napjaiban mindnyájunkat átható összetartás szükségérzete, mely annyi harcok között és után nemzetünket ezer év óta e földön fenntartotta, győzelmesen vezet ki bennünket az áldatlan, sivár korból, melyet ellenségeink a legnagyobb kárörömmel látnak, s tőlük telhetőleg igyekeznek kibontakozásunkat akadályozni, vagy legalábbis nehezíteni.
  Pusztulunk, veszünk, mint az oldott kéve, széthull nemzetünk, állapította meg a költő. Szomorú, végzetesen szomorú volna a magyarra, ha legjobbjai nem keresnék s nem találnák meg az egyetértésre vezető ösvényt, s egymást emésztve, egymást gyűlölve, egymást nyűve és köszörülve járnánk ellenségeink kezére.
  De félre most a rémlátásokkal, a jelent pillanatra elhagyva, tekintsünk vissza a múltba, hol nagyon sok jellemvonást találunk, melyből, ha nem is bőséges, de értékes hagyaték is maradt a mai kor emberére.
  Mint a mozaikkép, alakul ki apró szemcsékből az ember karaktere. Mi egy ilyen típusú, tetőtől-talpig magyar emberről akarunk elmondani egyet-mást, kit sem a szerencse kedvezése, se a csapások súlyos látogatása nem tudott magyar ivásából, izzó kedélyességéből kizökkenteni.
  Bathó Ignác³ az egész Jászkunságnak Náci bácsija volt. Ez az ember az öregebb Bathó Ignácnak, a volt jászkun kerületek aranytollú főjegyzőjének fia volt, több fiú- és leánytestvérével. Ezekből a legjobb, a leggondosabb családanyák, amazokból a legderekabb hazafiak váltak. A mi Náci bácsink maga is részt vett szabadságharcunkban, amennyiben a rácok ellen először levonult jász nemzetőrséggel Verbász⁴ ellen, és a küzdelemnek részese volt. Rajta kívül három testvére pedig mint honvéd küzdötte a szabadságharcot végig; a világosi fegyverletételig, Komárom vára feladásáig. Ez az egy körülmény is mutatja, hogy a mi Náci bácsink gyermekkorában milyen szellemet szívott magába szülői környezetében, melyhez az ő sajátságos kedélyessége, mondhatnánk: bohém felfogása adott rokonszenves keretet. Ennek a kedélyességnek igazolásául említünk serdülő gyermek korából egy sikerült tréfás esetet, melynek berendezése az ő agyából került ki, árát azonban a magára nem éppen vigyázó pajtása fizette meg.
  Jászberényben volt az időben egy élő krónikás, foglalkozására posztókereskedő, ki agg kora dacára a világ minden eseményére, mintha ma történnék, oly hűen emlékezett. Ennek a kereskedőnek egyik fiával, mint hasonnövésű s alkatú kor- és iskolatársával a legjobb barátságot tartott fenn az akkor még csak a gimnázium második osztályába járó Náci bátyánk; mely a szülőknek is tetszett, s mely abban is megnyilvánult, hogy a posztókereskedő mindig azt a szövetet ajánlotta Náci bátyánk szülőinek a Náci gyerek ruházatára, melyben a maga gyerekét is járatta. Így történt aztán, hogy a posztókereskedő fia, meg a Náci gyerek, mintha ikertestvérek volnának, mindig egyenlő ruhában jártak.
  Jászberényben már akkor is két patika volt.⁵ Az alvégi, meg a templom melletti. Bathó Náci gyereket csak ez utóbbiban ismerték jól, mert arrafelé laktak, az alvégi patika előtt ritkán fordult meg.
  Egy nap beállít az alvégi gyógyszertárba, s ártatlan képpel, mintha vizet sem tudna zavarni, kér a gyógyszerésztől két krajcárért zsemlyét. A gyógyszerész nagyot nézett, aztán részvevő jóindulattal kioktatta, hogy a patikában zsemlyét nem árulnak, s kivezette az ajtóhoz s megmutatta a piacot, ahol zsemlyét, vajaskiflit, almát vásárolhat.
  Másnap a mi Náci gyerekünk megismételte ezt a tréfát. De a jámbor gyógyszerész gyanakodni kezdett, s komoly útbaigazítással mutatta meg az ajtóból a piacot. - Ezeket a kísérleteket persze pajtása, a posztókereskedő fiának társasága nélkül tette.
  Harmadnap a pajtását biztatta fel, hogy menjen be a patikába, s kérjen két krajcárért zsemlyét. A pajtás szabadkozott, hogy neki nincs két krajcárja most, aztán meg a patikában nem is árulnak ilyen nyalánkságot.
  - Annál inkább bemehetsz, biztatta pajtását, ki végre hajlott a kapacitálásra. De alig tette be lábát a pajtás a patika küszöbén, a különben igen szelíd gyógyszerész, kire még sokan emlékezünk, mint a tigris ugrott keresztül a pudlin, s a semmi rosszat nem gyanító pajtást úgy kilódította a patika ajtaján, hogy a lába sem érte a földet.
  Ezt a jelentéktelen tréfát azért említettük meg, mert az ebben megnyilatkozó bohém kedélyesség Náci bátyánk egész folyásán átvonul.
  Még egy tragikomikumot hozunk, mely szintén azt mutatja, hogy kedélye a legkritikusabb pillanatokban sem hagyta el Náci bátyánkat.
  Midőn Náci bátyánk Kufsteinből vagy honnét, ahová a szabadságharc után a hazafiakat bebörtönözték, Jászberénybe visszakerült, mely akaratlan kirándulásáról alább szólunk, a jólelkű cs. k.⁶ megyefőnök, Jankovich György jóvoltából ügyvédi irodát nyitott saját házában. Ez a ház a Zagyva-parton, a mostani járási szolgabíróság székháza közelében feküdt, ma már csak a helye van meg, az eset után nem engedték újból felépíteni.
  Ez a ház, hogy-hogy nem kigyulladt, a tető javában égett; tűzoltóság még akkor nem volt, a lakostársak siettek megmenteni a megmenthetőt. Hordták ki a bútorokat, az ügyvédi iratokat a lakásból. Szomszédságban volt a finánclaktanya, azok közül is jöttek a károsult segítségére. Két finánc éppen a pamlagot akarta felemelni, hogy kivigyék, midőn Náci bátyánk meglátta, s hirtelen rávetette magát a kanapéra s jajgatott: "Hagyjanak engem itt elégni! Ha a házam elégett, égjek el magam is!" A fináncok kérlelni kezdték, de Náci bácsi nem engedett, ott hánykolódott a nagy füstben a kanapén, míg a fináncok nem győzték a dicsőséget, elmenekültek s a kanapé odaégett - az alatta levő nagy mennyiségű dohánnyal. Persze Náci bátyánk a fináncok után maga is sietett ki a hulló zsarátnokok közül, nem volt kedve elégetni magát, de hősködésével megmenekült a csempészeti bírságtól.
  A szabadságharc leverése a jászladányi főjegyzői állásban találta. Az időben Jászladány kívül esett még a világ forgalmából; a magyar menekülők közül igen sokan erre vették járatlan útjukat, s Náci bácsink látta el legtöbbjét nemcsak jó tanáccsal, menedékkel, hanem útravalóval is. Jászkisér felől a Tisza kiöntése által táplált nádasak egész Jászladány aljáig terjedtek. Ha a toronyőr hívatlan vendéget, holmi aranygalléros hajtott urat, nagy csillogó sisakos zsandárt látott közeledni, Náci bátyánk rögtönzött atyjafiai a toronyból adott jelre, köd előttem, köd utánam úgy eltűntek a nádas labirintusába, mintha sohasem lettek volna Náci bácsi atyjafiai. Úgy tudjuk, hogy Meszlényiek, Kossuth Lajos rokonai is Jászberényből Náci bácsi kezén át menekültek tovább. Egyszer azonban mégis rajtavesztett. Talán éppen Bónis Samut, a volt magyar államtitkárt és kormánybiztost rejtegette. A keresett hazafi megmenekült, de Náci bácsit a katonai vésztörvényszék elítélte, s több éven át kemény rabságban tartotta. A rabságot Náci bátyánk nyelvek tanúsítására használta; a többi között megtanult olaszul is.
  Midőn kiszabadult s hazajött, az ügyvédkedés mellett a kertészettel foglalkozott nagy szakértelemmel. Ha valakinek gépe vagy szelelő rostája elromlott, azt Náci bácsi javította vagy javíttatta ki; ha valaki kertet, szőlőt akart alapítani, ahhoz Náci bácsi tanácsát kérte ki. Ekkor kezdett Jászberény fásítani, csinálta meg a templom előtti sétateret, Náci bácsi pedig az éveken át nagyon látogatott Bathó-kertet a Zagyva mentin. Úgy dolgozott maga is, mint a legszorgalmasabb napszámos; mi kitűnt abból is, hogy tenyere annyira megkérgesedett, hogyha pipára akart gyújtani, a gyufát nem tartóján, hanem a tenyerén gyújtotta meg.
  Kertjében gyakorolták a fiatalok a sport minden nemét, mely azidőben divatban volt, a csónakázás, kugli, test- és vívógyakorlatokat az ő kertjében tartották. - Maga Náci bátyánk is ott tanult meg jó előhaladott korában a Zagyva jegén korcsolyázni. Ott állott a nyári színkör is, s mindezeknek a lelke Náci bácsink volt.
  Egyszer azonban jól megtréfálták magát Náci bácsit is.
  Mogyorossy, az egykori honvéd főtiszt, hazakerülvén Olaszországból, ellátogatott Jászberénybe, s a házigazda elmondta, hogy van itt egy derék hazafi, aki rabságában szintén megtanult olaszul. - Náci bátyánk nem ismerte Mogyorossyt, s úgy mutatták be neki, mint taliánt, aki Jászberényben nagy kávédepót akar létesíteni, s most a Zagyva mentén telket keres, hol a lerakatnak megfelelő helyiségeket építhessen. Azért jött a Bathó-kertbe, hogy csónakon bejárva a vidéket, kiválaszthassa a legalkalmasabb telket. A bemutató házigazdának szintén volt telke a Zagyva mentén, s magyarul arra kérte Náci bácsit, hogy ajánlja e telket jó nagy summáért a taliánnak, kinek sok a pénze. Mogyorossy persze mindent hallott és értett, de egy arcizma sem rándult meg a magyar beszédre; Náci bácsival mindig olaszul beszélgetett. Náci bácsi nem vette észre a stiklit, magyarul földig viccelte az olaszt, olaszul pedig váltig ajánlgatta a saját kertjét, mint legalkalmasabbat. Midőn végre kiderült a turpisság, mindnyájan jóízűt nevettek rajta, s Náci bácsi azzal mentegette vicceit, hogy az nem a magyarnak, hanem a taliánnak szólott.
  1861-ben az alkotmány felvillanásakor elszenvedett rabságát azzal kívánták a Jászkun kerületek jutalmazni, hogy megválasztották vármegyei ügyésznek. Sokan emlékszünk a fenyítő tárgyalásra is, melyen egy szerencsétlen tanító volt a vádlott, ki tanítói oklevelét megjavította, a vádló pedig Bathó Ignácz ügyész volt. Beszédjének kezdetén a Tripartitummal⁷ hozakodott elő, mely az oklevél hamisítóira hóhér bárdja általi halált rendel. A szegény előállított tanító vért izzadott a beszéd alatt; míg végén aztán oly enyhe büntetést kért a vádlott fejére, mint az elégséges és a jó osztályzat között van. Ez az enyhe büntetés pedig a törvényszék elé való állításban, az eredeti oklevél új kiadásának kötelezésében merült ki.
  Mégis talán az volt kedélyességének legkimagaslóbb alkotása, melyet 1865-ben csinált, midőn Ferenc József látogatásával Pesten gazdasági kiállítást rendeztek. Ekkor már némileg lengett az alkotmányosság visszaállításának szellője.
  A kiállításra Jászberényből is többen szándékoztak felrándulni. Náci bácsi összebeszélt két kollegájával, hogy együtt utaznak Pestre, természetesen szekéren, mert akkor még közel sem vonult Jászberényhez a vasút. Utazzanak tehát együtt, egy kocsin, de különleges felszereléssel.
  Náci bácsinak még 1861-ből, mint volt megyei ügyésznek, megvolt tiszti hajdújától visszamaradt kardja, patrontása⁸, tarsolya, csákója és egyenruhája. Rávette társait, hogy az úton egyikük mindig öltözzék át huszárnak, hiszen a hátulsó ülésen úgyis csak ketten férnek el, egy a kocsis mellett legyen tiszti hajdú; jó tréfa lesz az egész, az úton nagyobb is lesz a tekintély. Így történt, hogy az egyikük Sülyig⁹ a másikuk Mendéig volt a huszár a bakon, s mindenütt nagy tisztességgel tértek ki a kocsi előtt. Náci bátyánkra Mendén került a sor, s midőn Kőbányára értek s megálltak a Dréher serfőzdénél egy pohár sörre, Náci bácsinak, mint huszárnak a kocsissal kinn keltett maradni. A sörmérésben nagy hódolattal fogadták az uraságokat, lerángatták az asztalról a tarka terítőket és tiszta fehér abrosszal borították be. Az uraságok a kinn silbakoló huszárnak és a kocsisnak is küldtek ki egy pohár habzó sört. Náci bácsi várt-várt egy darabig, de megunván a várakozást, betörtetett az uraságokhoz, az asztalra csapta csákóját, hogy az úristennek sem várakozik tovább! A csákó különben sem illett fejéhez, nagyon szorította; de oda is lett minden tekintély.
  Midőn még megemlítjük, hogy a Jászságban nagyon járatos "kamukéró" jellemzést néhai Paray Imre után Náci bácsi tette az elmondottakhoz hasonló cselekedeteivel népszerűvé, korántsem merítettük ki Náci bátyánk jellemzését. Közel kilencven éves korában ragadta el körünkből a halál, de soha nem lohadó kedélyességét s társadalmi sok érdemét mi, akik személyesen ismertük, sohasem feledjük el.
  Komoly munkálkodásának elmondására szintén megtaláljuk majd az alkalmat, de most csak a komoly munkáját mindig kísérő kedélyességéről akartunk megemlékezni. Tetőtől talpig magyar, egész életfolyásában munkás, és a társadalomnak mindvégig becézett kedvence volt.