Remellay Gusztáv Törvényhalom Tiszavidéki néprege (Athenaeum,
1841. II. félév, 413-417. hasáb) |
|||
A'
varsányi puszta' délnyugati szegletén, egy alacsony domb emelkedik, a' magdús kalászok' lenge zöldjétől ellepett szántóföldek
közepett. E' dombot a' szomszéd vidéki nép Törvényhalomnak
nevezi, 's felőle egy agg regét beszél, mellyet a'
hagyomány' útján öröklött rég elhamvadt őseitől. A' rege
következő. I. A'
varsányi vár' udvarában szokatlan élet 's élénkség uralkodott — a' kapu előtt
tarka köntösü apródok állottak, míg lent a' várdomb
alatt száz jobbágykéz foglalkodott egy olasz ízlésű díszkapun, mellyel a' dús
várúr minden perczben várt magas vendége'
tiszteletére emeltetett. — A' vendég, kinek fogadására ezen
készületek tétettek, Mátyás az ifjú király volt, ki a' nádor 's országa' főbirái kiséretében járta be az
alföldet, törvényt és igazságot szolgáltatni a' szalmakunyhók' szegény
lakóinak szintúgy mint a' fényes vártermek' büszke urának. — Kisérete' egy része már a' várban volt, hová csak nem rég
érkezett meg a' dús Beede Andor is, megteendő
minden készületeket fényes vendége' illő fogadására. Munka és rendelkezés
közt tűnt el a' nap, 's beállott az éj' néma setéte,
mellyet most a' lobogó máglyák' tüze űzött el Varsány' téreiről — ökrök
sültek itt, 's a' lecsapolt borhordók közöl a'
jobbágyok, királyi szolgák 's várőrök' tarka tömege vigadott, míg az úri
vendégek fen a' vártermekben a' várur' pazarul
ellátott asztalainál dőzsöltek. — A'
termekben fényes vendégei közt ült a' várur; háta megett apródok 's udvari tisztek állottak, kiknek tarka
öltönyeivel komor ellentétben állt, amaz éjszin,
hosszú talár, melly egyikök'
tagjait fedé. — A' setét öltönyü férfin Fernandi Lucián
volt, a' várúr' kegyencz orvosa. — Egy
évvel ezelőtt hozta őt Budáról várába Beede,
divatból inkább mint szívvonzalomból, mert az akkori
nagyok is vetélkedve utánzák az ifjú királyt, ki olly bőkezűleg pártfogolta
udvarában a' külföld' tudósait. — Fernandit Beede' kegyeibe Galeotti, a'
királyi kedvencz, ajánlá
mint nagytudományú orvost és csillagászt. — A' korban a' babonák és jóslatok még nagy hitelben
állottak, 's voltak sokan, kik erősen hitték, hogy létezik olly tudomány, melly képes a'
csillagokból kiolvasni létünk' jövőjét. — Fernandi
e' babonának volt apostola 's a' könnyenhívő Beede csak hamar kegyenczévé választá azt, kinek kezei közt vélte lenni éltét 's
jövőjét. — A' ravasz olasz tudta használni ura' vak
hiedelmét 's korlátlan hatalmat víván ki annak
minden tettei felett, önkénytesen rendelkezett Varsány' termeiben, hol mindenki csúszva bókolt ama'
férfiúnak, kit megbántani annyi lett volna, mint elbocsátást kérni Beede' szolgálatából. Volt
azonban mégis egy nő, Andor ur' udvarában, ki daczolni mert a' mindenható olasz-szal,
's ez Zonomé volt; a' várúr' távoli rokona, ki
anyai gonddal ügyelt — Beede' korán elárvult
leányának a' tizenhat éves Ilmának nevelésére. — Soká volt hasztalan az
olasznak minden fondorkodása, mert Beede mélyen
tisztelte az erényes nőt, de végre mégis győztek Lucian'
cselei. — Beede ur'
leggyengébb oldalát, az atyai szereletet támadta
meg ő, 's eleven színekkel festette ama' finom nevelési rendszert, melly hazájában divatozik, 's melly
any-nyi kellemet 's míveltséget
fejt ki a'serdülő nőnemben. „Olasz nevelőné kell a' szép Ilmának — monda Fernandi
— mert a' durva magyar hölgy csak eltompítja hajlamait, míg amaz szorgos gond
által angyali kellemű 's országszerte híres hölgyet nevelhet, a' természettől
olly pazarul megáldott lánykából.” — Az atyai
hiúság' ezen csiklandozása nem maradt siker nélkül 's Beede
rövid habozás után egy olasz nőt hozatott le Budáról, kire őt Fernandi telte figyelmetessé. —
Zonomé kesergve látta Beede' gyengeségét, 's könnyek közt hagyá
el Varsányt, hol nem tűrhette tovább az olasz'
naponkénti sértéseit. — Az új nevelőné, a' legsilányabb jellemű hölgyeknek volt egyike,
ki pazar díjért készen hagyta magát használtatni, az olasz' aljas terveihez.
— Egy pazar, kaczér jellemű 's csak külszínnek
hódoló nőt akart ez neveltetni Ilmából, hogy így kezére játszhassa őt,
honunkban számosan tartózkodó kóbor földiei'
egyikének. — Alfonso de Amaboldi, egy szép külseű, de aljas keblű olasz volt az, kit Fernandi Ilma' férjének kijelelt. — Véle érkezett ez
Olaszországból Budára, hol szép arcza 's kellemes modorjai őt csakhamar a' nőnem' kegyenczévé
tették. Alfonso
éppen most is Varsányban mulatott, hová a' királyi
kísérettel érkezék, mert csak így számolhatott a'
várúr' vendégszeretetére, ki egy titkos ellenszenvnél fogva, minden csúszása'
daczára sem szerette a' lenge Alfonsót. — Atyja'
ellenszenvét Ilma is osztá, — 's hidegen utasítá vissza az olasz' hódolásait, bár nevelőnéje 's az orvos még Budán mindent elkövettek, hogy
a' gyermekded leányka' kebelét szerelemre lobbanthassák a' szép külsejű 's mívelt olasz iránt. Most, még
minden vigadott Varsány' térein
's termeiben, — a' várkerti kioszkban ült urától ellopódzott barátjával az
olasz, várva a' nevelőnét, ki minél előbbi
érkezését igéré. A'
vendégség alatt, mellyben, az akkori divat szerint,
úgy sem vehetett részt Ilma, könynyű volt a' nőnek
őt a' várkertbe csalni, hol mindketten egy ízléses alakú fűpamlagra
telepedtek. Az
olasznő, kit olly igen érdeklett a' kioszki
társalgás, csak hamar magára hagyta ifjú nevendékét,
's gyors léptekkel sietett czimboráihoz, míg Ilma
a' közel tiszapart felé intézte lépteit. Néhány perczczel azután, hogy a' nő a'
kioszkba lépett, egy nyúlánk alak suhant az épületet környező fák alá, 's az
ablakig nyúló ágak közé rejtezett, honnan tökéletesen hallhatott mindent, mi
bent a' kioszkban történt. „Hasztalan
minden igyekezetünk, — barátom, — szólt az orvos, — a' leány 's atyja egyiránt gyűlölnek, 's így nem marad más hátra, mint
erőszakkal vezetni a' leányt karjaid közé, ki ha egyszer nőd lesz, könnyen
beszélhetünk az öreggel. „Fernandinak igaza van. Ilma téged nem fog szeretni, — folytatá, a' nevelőné, — mert
ha nem csalódom, már másért lángol ifjú kebele, —
sietnünk kell hát, nehogy az ismeretlen imádó használja az alkalmat 's a'
király által, ki az illyes kalandokat szereti, nőül
kéresse a' dús hajadont.” Tanácstokat szívesen követem, — monda Alfonso, —
csak mondjatok módot, melly czélhoz
vezetne, mert én nem látom át, miként lehetne most, midőn a' várudvar királyi
szolgákkal telt, véghez vinni a' nőrablást, mi ha sikerülne is, nem fogja-e
az első perczben észrevenni a' vizsga szemű Beede, hogy leánya hibázik? — „Az mind
az én gondom, légy te csak éjféltájban embereiddel a' tiszapartnál,
— szólt Lucian — 's én jót állok, hogy a' lány tiéd
lesz.” E' rövid , de ügyökre nézve fontos beszélgetés után a' czinkosok ismét a' vigadók közé vegyültek, 's a' lesekedő is csakhamar elhagyta rejtekét. Fernandi
a' terem' zajába veszett el, hol csakhamar talált alkalmat, néhány szót
válthatni a' várúrral, aggodalmat tolmácsló arczczal hallgatta ez csalfa kedvencze'
szavait, ki színlett részvéttel tanácslá urának,
küldené el várából néhány napra leányát, mivel az apródok fennhangon
beszélik, hogy miként az ifjú király csak azért tér be Varsányra,
hogy alkalma lehessen megismerkedni a' várur' híres
szépségű leányával. Beede,
ki ismerte királya' gyengéit, hitt a' ravasz olasznak, 's rendeléseket tőn,
hogy Ilma még éjfél előtt elhagyja nevelőnejével Varsányt.
Míg az
olasz illy ravaszul ámítá
el Beedét, az előbb látott nyulánk
alak a' kerten keresztül egy fegyveres csapatot vezetett a' Tisza' partjára,
honnan visszatérve gyorsan vágtatott ki a' vár' kapuján. II. Nyugodtan
kelt fel másnap ágyából Beede, mert látta
éjféltájban várából kihajtani a' szekeret, melly,
mint vélte, leányát szállítá el biztos helyre, a'
fiatal király' csábjai elöl. Első, ki udvarlására
jött, Fernandi volt, a' ravasz olasz, ügyesen
színlelt részvéttel monda el, mint aggódott a' szép Ilma, hogy búcsúzás
nélkül kellett elválnia szeretett atyjától. — A'
várúr bizodalmasan rázta meg csalfa barátja' kezét 's lement a' várkapuhoz, —
hol már csak várták a' szeretett király' érkezését. Néhány
negyed múlva porfelleg kerekedett a' szolnoki úton, mellyből
csakhamar előtűnt a' keleti fényű királyi csapat. — Elül
szürke ménen lovaglott az ifjú király, könnyű, és inkább ízléses
mint gazdag nemzeti öltönyben, — oldalánál Gara, Guthy, több főurak s ítélő mesterek jöttek, mind a'
leggazdagabb készületű köntösükben. — Az úri csapat megett
apródok 's szolgák lovaglottak, közöttük levont függönyű szekér haladott, mellyet őrizetül több kopjás törvény-szolga környezett. A'
várkapunál hosszan tartó öröm-riadással üdvözlötte
az egybe gyűlt nép fiatal királyát, ki szokott nyájasságával adá vissza Beedének a'
várkulcsokat, mellyeket ez hódolata' jeléül egy
gazdagon hímzett bíbor vánkuson vitt fejedelme' elébe. A'
tisztelgések után a' király 's a' bírák elfoglalák
egy szőnyegen bevont dombon felállított székeiket 's a' törvény' heroldjai felszólítának mindenkit, kinek ügye vagy panasza van,
lépne a' király 's bírák elébe. Néhányan
akartak szólani, de a' király intett 's csend lőn. Méltósággal
szép ifjú arczán, kelt fel trónjáról a' király, 's
vizsgálva, mintha valakit keresne, futák végig nagy
fekete szemei a' tarka tömeget. „Híveim!
törvényt és igazságot, szolgáltatni jöttünk ide! — szólt ünnepélyes hangon a'
király, — törvényt, melly jutalmazza és védi a'
jót; de sújtja és bünteti a' gonoszt. — Ősi szokás szerint mindenkinek joga
van ma a' trón előtt előadni baját, hogy felette a' király 's bírák
ítéljenek. — E' joggal most én élek először, — bírák, népem figyeljetek! A'
fejedelem leült 's tovább beszélt. „Mint
egyszerű apród jöttem tegnap Beede, váradba, álköntösben és álszakáll alatt tudni ki, mint bánol népeddel, ellened nem hallottam panaszt, ámde egy
más bűnt fedtem fel, mely-lyet most, bírák,
ítéletetek alá bocsátok!” A'
várkert' hűsében sétálva, két férfiút láttam a' mulatóházba vonulni, kikhez
csakhamar egy nő is csatlakozott. — Nem jót gyanítva lopóztam a' ház'
ablakához 's hallám, miként ott egy aljas bűn'
terve koholtalik, e' bűn nőrablás volt. — A' leány, ki ellen az aljas terv koholtatott, nyugodtan
ült az alatt a' Tisza' partjánál, oldalán kedvese állt — egy közöletek, kedvelt híveim! — Elrejtve a' sűrű lombok
között hallám itt a' leányszív' szomorú panaszát,
forró szerelmét 's hűség-esküjét, láttam mint
bontakozik ki a' szerető hölgy ifja' karjai közöl, kit Szolnokba hívott
vissza apródi tiszte. — A' leány
epedve nézett elszáguldó kedvese után, míg én egy őrcsapatot rendelve a' Tiszaparthoz, elhagytam a' várt 's Szolnokba tértem
vissza híveimhez. Alig múlt
egy pár percz' s durva férfiak rohanták meg a'
szerelmi ábrándba elmerült leányt, ki kényök'
áldozata leendett, ha őreim meg nem szabadítják. A' remegő
leányt' s rablóját hozzám hozták híveim, ez utolsót ott ama' szekér rejti. Bírák!
mondjátok ki az ítéletet: a' nőrabló mit érdemel? — Halált! 'S czinkosai? — Halált! ,,Bírák! emberélet van kérdésben, fontoljátok meg a' szót,
— isten és igazság' nevében kérdezlek, a' nőrabló mit érdemel?” A' király
levette bársony kalpagját, — a' nép térdre borult, — 's a' bírák tompán
mondák ki ismét „a' halált!” A' nép
felkelt 's zúgva ismétlé, mit a' bírák mondtanak. A' király
ismét leült 's tovább beszélt: — Beede Andor Varsányvár' s
vidéke' ura, lépj elő! — Egy év óta lappang már váradban egy álbarát, kit te
elhalmoztál, bizodalmad 's kegyed' minden jeleivel. — Ő az, ama' reszkető
olasz, ki nevelőnéddel egyetértve adta el
leányodat. — Előlem akarád őt elrejteni, de a
szekér, mellyel kimenni láttál váradból, üres volt. Ilma már akkor nálam vala. — Itt van ő, zárd ismét karjaid közé a' szép
gyermeket. — A' király
intett' s egy szekér állt elő, melly-ből sikoltva
's örömkönnyek közt futott a' leány' atyjához. — Mátyás
újra jelt adott 's az őrök két rabot vezettek elő. — Alfonsót
's a' nevelőnét. — Itt ez
aljas olasz, kit kegyelmeimmel elhalmoztam, volt leányod' rablója, 's e' nő
's orvosod czinkosai. — — Lásd, Beede, mint remeg szép gyermeked, szegényke olly sokat tűrt, nem vidítnád fel igen szavaddal keble'
búját. — Nézd amaz ifjút ott, az égkék apródi köntösben, rég szereti már
gyermeked. — Zalándy Beke
ő, hason nevű agg barátod' deli gyermeke. Beede,
királyod kér, add neki leányodat! — Beede
némán hajtá meg magát' s összetette a' pár' kezeit. — Szép leány
te, boldog vagy-e most? — tegnap olly bús valál! oh, én tudtam kebled' baját ,
mielőtt hallám szent esküdet — Mátyás ismeri a'
nőket, — súgá lassan a' fejedelem — szép kérőt,
csak szerelmes hölgy utasít el. A' pár
félre vonult, 's a' király olly komoran ült ismét
trónján, mint ülhetne az igazság' nemtője, ha földre szállva szemközt
állíttatnék vele a' bűn' fia. — Alfonso de Amaboldi, — Fernandi Lucian 's Birani Olivia, — rátok halált
mond a' törvény, ámde én kegyelmesebb leszek 's felmentelek a' hóhérpallostól. Alfonso
's Fernandi, ti három évig fogtok ülni budai
váramban 's azután száműzve vagytok a' Magyarhazából, mellynek
királya pártolja ugyan a' mívelt külföldit, de
igazságosan bünteti az aljas kóborlót. — Olivia! te önmagad vallád meg,
miként e' tett nem első bűnöd, reád egy zárda' falai közt örökös fátyol vár.
— A' király
újra jelt adott 's a' bűnösök félre vitettek. — A'
nép áldotta a' jó királyt 's fennhangon kiáltá:
,,Éljen Mátyás király! éljen az igazság!” Ilma 's Bekény egy pár lőnek 's ősei a' virágzó Bekény családnak. A' halmon,
hol e' nap' emlékeül még több törvényszék is
tartatott, több szegénynek orvoslá meg Mátyás'
uralkodása alatt a' szigorú törvény baját. Ő elhalt, 's a' nép, melly „Törvényhalomnak” nevezte
a' dombot, hol az igazságos király ítélt, gyáva utódjai, Ulászló és Lajos
alatt, nem egyszer mondá: Meghalt
Mátyás király! oda az igazság! |
|||
|